Keményen dolgoztam azon, hogy kimásszak a 6 nappal ezelőtti horror eredmények okozta iszonyatos sokkból. Esettanulmányokat, pozitív példákat kerestem, próbáltam előre tekinteni és nem feladni a reményt - és a végére már egész jól ment :)
Ez a ciklus persze úgy szar ahogy van, de mivel már kifizettem a cikluskövetést, kénytelen vagyok végigcsinálni. Mindenesetre egész nyugodt voltam a mai vérvételnél; úgy gondoltam, hogy ezek után túl sok izgulnivalóm már nincs. A ciklus 8. napján vagyok. Ösztrogénemelkedésre számítottam (és ennek következményeként már némileg alacsonyabb FSH-ra) és arra, hogy úgy péntek környékén (11. nap) lesz majd egy uh is a vérvétel mellé, aztán majd jövő héten ovu után meglátjuk a többit. Hiszen mindig ovuláltam. Mindig. Még a 17 napos ciklusokban is.
Na és akkor a mai vérvétel eredményei:
Ösztradiol: 150 (maradt tehát ugyanannyi... :(
Progeszteron: 2
LH: 22
FSH: 75 (igen, hetvenöt!!!)
Az AMH eredményemet már meg sem kérdeztem. Minek. Nyilván valahol 0.1 és az undetectable között mozog.
Rákérdeztem viszont az Anti Ovarian Antibodies test-re (köszönöm szépen Zöld Csigának a tippet; utánanéztem közben én is, és abszolút ésszerű magyarázat lenne), de a nővér telefonon azt mondta, hogy ja, az USA-ban biztos, de itt nem végeznek ilyen vizsgálatot. (?!?) Holnap bemegyek személyesen és megpróbálok utánajárni; bár ilyen hihetetlenül elszállt FSH érték mellett már igazából nem tudom, számítana-e még bármit is, ha kiderülne, hogy a saját szervezetem nyírta ki a petefészkeimet/petesejtjeimet. Ha észrevették volna 1-2 évvel ezelőtt, akkor még talán.
Holnaptól állítólag rátennének DHEA-ra, hogy történjen valami a ciklusommal, aztán 1 hét múlva új vérvétel. Ezt a ciklust kénytelen vagyok végigcsinálni, meg májusban konzultálni még egyet az orvosommal, meg - mivel már rajta vagyok végre a rohadt várólistán - elmegyek még a laparra+hiszterora is, de ennyi. Ezzel már nincs mit tenni. Le kell állnom a témáról, fel kell végre fognom, hogy vége.
Igaza van Nyonyeszkának is, lelkileg is rámférne némi szünet. Mostanra már abszolút padlón vagyok (hehh, ki ne lenne?!) Soha életemben nem voltam még ennyire stresszes, mint az utóbbi időben. Öt éve ezzel kelek és fekszem, ez éltet, ez visz előre, ez motivál. A családomon kívül ez a legfontosabb dolog, a legnagyobb cél az életemben. A remény, hogy egyszer sikerülni fog, és igenis lesz még kisbabánk, abszolút elválaszthatatlan része volt eddig a mindennapjaimnak. És most vége.. :(((((
Fogalmam sincs, hogy 5 évnyi folyamatos reménykedés és küzdelem után hogy lehet feldolgozni az elfogadhatatlant, hogy nincs tovább. Mintha egy légüres térbe kerültem volna. Nincsenek szavak, amikkel leírhatnám, mit érzek most. Ugyanakkor tudom, hogy hálás lehetek a sorsnak, hiszen van már egy csodálatos kisfiam és egy fantasztikus férjem, akiket mindennél jobban szeretek!!
Ezúton is nagyon köszönöm Nektek, hogy szurkoltatok és köszönöm szépen a bíztató gondolatokat, hozzászólásokat is; tényleg sokat számít ilyenkor minden jó szó. Fogok még jelentkezni.