2012. július 4., szerda

Laparoszkópia + hiszteroszkópia

Múlt hét pénteken megvolt a lapar. Amilyen sokat vártam tőle, most épp annyira vagyok csalódott :( 

De kezdjük az elején. Ez a fajta beavatkozás itt abszolút ambulánsan történik, nem kell bent maradni éjszakára, a műtét után 1-2 órával már haza is lehet menni. Maga a lapar + hisztero olyan fél-egy órát vesz igénybe, ha minden jól megy, aztán egy fél - 1 óra megfigyelés és lehet is menni ha minden oké.

Múlt hét hétfőn kaptam postán egy pakkot a kórházból, benne mindenféle tudnivalóval, kórháztérképpel és egy kórházi fertőtlenítővel, amivel közvetlenül a műtét előtt kellett otthon lezuhanyoznom.
Pénteken 11.30-ra kellett bemennem a helyi, szinte vadonatúj, városnyi méretű közkórházba. Kedvesen üdvözöltek, majd felvezettek a "day procedure" részlegre, ahol rögtön kaptam egy ágyat. Fehér karszalagot tettek rám (aki allergiás vmire annak pirosat adnak), rajta a nevemmel, születési dátumommal és azonosító számommal. Bénán kacarásztam, hogy addig jó, amíg nem a lábamon van, aztán nem sokra rá a bokámra is kaptam egy ugyanolyat :)

A hatalmas, L alakú teremben vagy 30 ágy volt, de a függönnyel-elválasztós rendszernek köszönhetően minden páciensnek saját, privát szférája volt, akasztós szekrénnyel, asztalkával, mindennel. Plusz szék is volt bent a páromnak, aki végig velem lehetett. Át kellett öltöznöm a szokásos hátul kötős kórházi hálóingbe, majd vérnyomást mértek (119 / 79 lett, meg is dícsértek :), pisimintát kellett adnom, aztán várni. Jó kedvem volt, nem izgultam. :)
Úgy du. 1 körül felbukkant az altatóorvos: egy fiatal, nagyon vidám, nagyon cuki srác. Jött elbeszélgetni a 180 kg-os páciensével... ugyanis mint kiderült, a magasság adatom véletlenül a súlyomhoz lett írva :D Hát nem mindegy. Nevetve javította ki 65 kg-ra. Kérdezte, voltam-e már valaha altatva ill. volt-e bármi komplikáció. Mondtam, hogy volt egy visszérműtétem pár évvel ezelőtt, és akkor altattak, de annyi volt csak, hogy utána nagyon hányingerem volt, amire kaptam valami szurit, visszaaludtam és mire felkeltem már nem volt bajom. "Hányás nem volt?" Nem. 
"Bármi allergia, dohányzás, alkohol, drogok, gyógyszerek, szervi panaszok?" Semmi... tök fitt és egészséges vagyok, egyszerű eset! - mondtam neki vidáman. 

Fél 2-kor kimentem pisilni még egy utolsót, és ekkor láttam, hogy megjött... Soha jobbkor. Persze mivel hőmérőzök, totál egyértelmű volt, hogy aznap meg fog jönni, de reméltem, hogy legalább estig kihúzza... Nem sokkal később meglátogatott egy fiatal, kedves mosolyú doktornő is, és mondta, hogy ő is bent lesz a műtétemnél, lapar + hisztero + dye lesz, van-e bármi aggodalmam. Mondtam hogy nincs, mindent tudok, viszont épp most jött meg... Nem akadt ki, azt mondta semmi gond.
Du. negyed háromkor jött egy zöld ruhába öltözött fickó, hogy rajtam a sor, indulunk. Elbúcsúztam szerelmemtől, aztán az ágyamon elgurítottak a műtőelőkészítőbe. Az itt lévő nővérek is leellenőrizték az adataimat, egyeztettük az aláírásom, aztán elbeszélgettek róla, hogy ha egy 8 hónapos kutyával napi 2x, 1-1 órát vannak kint a parkban, az nem túl sok-e, okozhat-e neki izületproblémákat. 
Majd megjelent az orvosom a fiatal doktornő társaságában. Mondtam neki, hogy remélem megtalálja az okot, hogy miért nem tudtam teherbe esni határértéken belüli FSH mellett sem az elmúlt 5 évben.

Dokik elbúcsúztak, találkozunk a műtőben. Jött a műtősfickó és áttolta az ágyamat. Tiszta Vészhelyzet-feeling volt egyébként, ahogy a folyosón gurultam és néztem a lámpákat :) Egy műtő-komplexumhoz értünk, ajtók nélküli hatalmas fakkok, oldalukon megszámozva. Ekkorra már az altatóorvos is mellém került, és mesélte, hogy 12 műtő van itt, én az 1-esben leszek. A műtőt meglátva már kezdtem azért izgulni. Átmásztam a műtőasztalra, kitámasztották a karom, és kaptam egy kanült, majd abba egy koktélt, ami ellazít. Azonnal futni kezdett a fejem fölött a hatalmas műtőlámpa, valahogy úgy, ahogy a félkarú rablóban pörögnek a minták. A következő emlékem az, hogy már az őrzőben vagyok, rohadtul hányingerem van, és veszem le az oxigénmaszkot magamról, hogy szólhassak valakinek. 
Sikerrel járok, kapok valamit a kanülbe, aztán újra visszaalszom. Arra ébredek, hogy már visszakerültem a "day procedure" terembe, a párom cirógatja a karomat, és mondja, hogy 2,5 órát voltam bent, du. 5 óra van. Nekem továbbra is baromira hányingerem van, kábán szólok a nővéreknek, ők meg kétféle cuccot is fecskendeznek a kanülbe. Várom, hogy hasson, mert abszolút a hányás határán állok. Közben iszonyatosan ki van száradva a szám, így pár korty vizet is itatnak velem szívószállal, lassan. Folyamatosan mérik a vérnyomásom, ami rohadt alacsony, pulzus magas. Gyenge vagyok és továbbra is erős hányingerem van. A nővér bíztat, hogy próbáljak elmenni pisilni, mert már a harmadik zacsi infúzió folyik le, biztosan kell. Egyáltalán nem érzem, hogy kéne, úgyhogy ultrahangot hoz, és megméri vele a hólyagom tartalmát. Majd javasolja, hogy egyek valamit; hozzon szendvicset esetleg vagy kekszet, mit szeretnék? Én úgy nézek rá, mint egy ufóra; mindjárt hányok ő meg azt akarja, hogy egyek? Iszonyat gyenge vagyok, hagyom hogy feltámogassanak ülő helyzetbe, de már jön is a róka... csak víz ugye meg epe, mivel reggel 7 óta nem ehettem és nem ihattam. 
A "day procedure" teremben ekkorra persze már csak egyedül mi vagyunk, mindenki más rég hazament... Kimondják az ítéletet, így nem engedhetnek haza. Nem csodálom, mert annyira gyenge vagyok, hogy az ajtóig nem tudnék eljutni, nemhogy a kocsiig. Várunk, hogy kerítsenek nekem egy ágyat a kórházban éjszakára.

Este 8 körül kerültem fel végül a kórház keleti "maternity ward"-jára. Az újszülöttek sírását hallgatva azt hittem, belepusztulok a fájdalomba. Az altatástól viszont még mindig kába voltam, így szerencsére hamar elaludtam. Este 11-kor arra ébredtem, hogy végre elmúlt a hányinger!! Lassan 2 db kekszet is megettem, amit kérésemre hozott nekem a nővér. Megnéztem a hasam, és a köldökömnél, meg alul a szeméremdombnál és a bal pf-nél láttam vágásokat (amit jó jelnek vettem - ezek szerint a bal pf-nél helyrehoztak valamit??)
Lassan a 4. liter infúzió is már majdnem lefolyt, így a nővér kért, hogy próbáljak meg pisilni. Egyáltalán nem éreztem, hogy pisilnem kell, de azért szedtem az infúziós felszerelést és mentem próbálkozni. Az éjszaka folyamán végig ezt játszottuk, kb. óránként keltett. De akárhogy koncentráltam, sehogy sem ment. Folyamatosan ultrahangozta éjjel a hólyagomat: 520 mil, 600 mil... pisilnem kell, különben baj lesz. Volt csöpögő csap trükk, de még egy szívószálat is kaptam, hogy azt fújjam közben, mert ennek be kell válnia. Semmi. Ekkor már majdnem sírtam, főleg mivel elmondták, hogy még kb. fél órám van, és utána meg kell katéterezniük, ami viszont hosszabb kórházi tartózkodást jelent. A bal oldalam ekkorra már látványosan felpuffadt: szemem alatt, ujjaim, bokám. Ekkor már csaknem 21 órája (!) nem pisiltem, és 4 L infúzió folyt le, plusz amit ittam mellé. Úgyhogy életemben először megkatétereztek :(( Több, mint 1 litert szedtek le, és full zöld volt. Nem kicsit ijedtem meg a színét látva, de azt mondták, hogy ez az altatás meg a sok szer miatt van, amiket kaptam. A vizeletből mintát vettek, és mivel vér is volt benne (túlfeszült a hólyag), meg keton (éhezés), újabb infúziókat kötöttek be, és a katéter is maradt bent. Végül 3 teljes napon át (!)... 
Azt mondták, "the bladder can take a while to wake up after anaesthesia". Jó tudni.. de hogy miért megint én?

És persze attól mert katéterem van, nem feküdhetek egész nap, mert az meg a véráramlásnak nem jó, úgyhogy menjek, dobjak egy zuhanyt, meg sétáljak pár kört a szárnyban! Séták előtt mindig kiüríttettem a tasakomat, aztán a köntösöm övére akasztva mentem sétálni a maternity ward-on...
A hasüreg felfújásához használt széndioxid miatt nagyon szúrt a bordáim alatt, vállaimnál, nyakamnál. Nem sokat tudtam aludni, és az infúzió meg a katéter sem tette kényelmesebbé a helyzetet. Az altatáshoz használt tubus miatt fájt a torkom és folyamatosan krákognom meg köhögnöm kellett, amitől viszont a hasamon lévő sebek fájtak. A legdurvább viszont egyértelműen a lelki fájdalom volt. Katéteres sétáimon csodaszép, édes pici hajasbabákat látni mindenütt, boldog anyukákkal; "it's a boy" meg "it's a girl" feliratú óriási micimackós lufikat, hatalmas virágcsokrokat, plüsmacikat és egyéb ajándékokat hozó büszke apukákkal, rokonokkal.... hát ez azért odavág. Mondanom sem kell, hogy nem volt olyan nap, hogy ne bőgtem volna. :(

A közkórházi ellátás pazar volt. 4 ágyas, ágyanként elfüggönyözött szobában voltam. Minden szoba saját mosdóval és zuhanyzóval is rendelkezik. Ez volt az egyetlen szoba egyébként ebben a szárnyban, ahol nem újszülöttek és anyukák feküdtek (az ő szobáik 1 vagy 2 ágyasok voltak). Minden ágy fölött TV volt felszerelve, a hang pedig a távirányítóból jött, hogy ne zavarjon másokat (fülhallgatót is lehetett csatlakoztatni). Távirányítóval lehetett lámpát kapcsolni, nővért hívni is. Az ágy is távirányítós, teljesen motorizált volt. A kaja bőséges és nagyon finom. Napi háromszori étkezés, plusz tízóraira meg uzsira keksz meg tea/kávé. Mindig előző nap hozták a következő napi menüválasztékot. A nővérek, orvosok is mind kedvesek, figyelmesek voltak. Hálapénz fogalma itt nem létezik. Ha valaha az életben eljutnék még egyszer a szülésig, nem költenék privát kórházra, egyszerűen nem látom értelmét.

Pár kép:









Az orvosomat a műtét óta nem láttam. Az eredményemről egy rezidens tájékoztatott, de később a fiatal doktornőt is el tudtam kapni. Erről majd egy következő bejegyzésben írok.

Hétfőn kivették végre a katétert. Azt mondták, 3 pisi és mehetek haza. Ha nem megy, akkor sajnos katéter vissza. Komolyan kell ezt venni, mert ha nem adunk időt a hólyagnak a gyógyulásra, akkor utána egész életemben visszatérő problémám lehet belőle. A katéter eltávolítása után 2 órával még mindig nem éreztem, hogy pisilnem kellene, pedig ittam, teát is. Aztán szerencsére megtört a jég, és sikerült!!! 3 nap után először!! Úristen, rég örültem valaminek ennyire... Az elmúlt napokban nem kicsit voltam szánalmas, ahogy a szemközti ágyon fekvő, 1916-ban született nénit néztem irigyelve, hogy tud ülni, tud járni, tud magától pisilni menni... Aztán nekem is sikerült (az élet apró örömei :D 
A pisit lemérték, és minden pisilés után uh-val ellenőrizték a hólyagban maradt mennyiséget. Ha több, mint 100 ml, az gond, akkor nem ürít rendesen. Nekem szerencsére csak 42 mil körül maradt benne minden alkalommal, ami teljesen jó. Kivárták a hármat, aztán hétfő este vééégre hazajöhettem! :)

Egyértelmű, hogy az ember amúgy is eléggé megtépázott lelke ilyen körülmények között csak még sérülékenyebb. Ahogy feküdtem az ágyon, miközben bal oldalról egy gép pumpálta belém az ikszedik infúziót, jobb oldalamon meg telt a vizeletgyűjtő tasak; néztem sajgó, elgyötört testemet, meg a 6 éves kisfiam ijedt, sírás küszöbén álló tekintetét, és arra gondoltam: tényleg kell ez nekem?? Meddig mehet ez még így? Volt, hogy a kórházból sírva hívtam fel a férjemet, hogy lehet, hogy tényleg el kellene inkább engednem ezt az álmot... ami már jó ideje a rögeszmémmé vált. (ő meg megkérdezte: viccelsz? nehogymár most adjuk fel!  :))) 
Semmit, de semmit nem szeretnék jobban a világon, mint újra terhesnek lenni, szülni, szoptatni, vele lenni, óvni, szeretni!! Nézni a két gyönyörű gyerekemet, megtanítani őket mindenre, megmutatni nekik a világ szépségeit. 
Már átéltem egyszer, és életem leggyönyörűbb időszaka volt az. Egyszerűen ez éltet, ez visz előre; a remény az, ami beragyogja minden napomat. A remény, hogy egyszer még újra átélhetem. Hogy kistestvért adhassak végre a kisfiamnak, aki szintén annyira várja már. Kés a szívemben, amikor erről beszél... :((( Közben meg tudom, hogy hihetletlen szerencsés vagyok, mert fantasztikus családom van. Olyan kötelék van köztünk, ami csak nagyon keveseknek adatik meg. Mindennél jobban szeretem őket.

Sokan írták, hogy mennyire becsülnek a kitartásomért, és hogy milyen erős vagyok. Én ezt pont fordítva érzem; szerintem ponthogy ahhoz kellene az erő, hogy fel tudjam adni ezt az álmot... és én ehhez nagyon gyenge vagyok. Még mindig. Még a lapar eredménye után is :((

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia,
várom a következő bejegyzésedet a lapar eredményéről. Én majdnem így jártam a laparom után,én is nagyon gyenge voltam, és egy napot ráhúztam a kórházi tartózkodásra.
Amikor a lapar után fel kellett kelni, nem tudtam kiegyenedsedni, mindenem fájt, én is azt mondtam a férjemnek, hogy ez volt az utolsó, amit megtettem a babáért, többet nem (én is sok újszülöttet láttam). Ez volt júniusban, szeptemberben már a kaáliban ültem. Aztán most, két év után ugyanannak a kórháznak a folyosóján toltam a kisfiamat, és eszembe jutott, hogy két éve, itt szenvedtem a folyosón, járni alig tudtam, most meg megvan a baba. Ezt kívánom Neked is!
buongiorno (nlc)

Ezüstmackó írta...

De aranyos vagy, nagyon köszönöm, annyira jól esik!! :)
A napokban majd írok a lapar eredményéről is, annál is inkább, mert nem értem... de elhatároztam, hogy nem fogok utánaolvasni, befejeztem. Augusztus elején kell majd mennem kontrollra a dokimhoz, majd akkor alaposan kifaggatom, hogy hogy is van ez, mert nekem nagyon nem mindegy.

Pocilakóra várva írta...

Az ember lánya sajna hozzáedződik az ilyen dolgokhoz... :(

Meni írta...

Nehez ezeket a sorokat konnyek nelkul olvasni, nekem legalabbis nehez. Mintha az en fejemben, es meg inkabb az en szivemben lennel. Vagy valami ilyesmi, hiszen ket elet, ket tortenet, az enyem nyulfarknyi ehhez a hat evhez kepest. De megertelek. Jaj, de nagyon megertelek...

A beavatkozasrol csak annyit, hogy orulok neki, hogy jo volt az ellatas es rendes a szemelyzet, az borzaszto lett volna, meg ez is fajdalmat okoz. A kulon korterem is rendben van, de en azt egyszeruen keptelen vagyok megerteni, hogy miert nincs kulon emelet, folyoso a nogyogyaszati mutetes betegeknek. En is voltam nogyogyaszati mutet utan ujszulottes korteremben, akkor meg nem akartam gyereket, de akkor is nagyon felkavaro volt. Es voltam szintem ujszulottes korteremben koraszulott baba anyukajakent, hat az se volt egyszeru...

Egeszen biztos vagyok benne, hogy a korhazi elrendezest olyan ferfi (vagy no) tervezi, akinek soha nem volt ilyen problemaja...

Kivanom, hogy minel hamarabb epulj fel lelkileg, testileg. Aztan irj nekunk tovabbra is olyan szep eredmenyekrol, mint a multkor. Drukkolok neked nagyon, rovid es hosszutavon is, mindenhez!

Tamko írta...

Nekem is nagyon nehéz volt olvasni a soraidat, bizonyos részeket át is kellett ugornom, a végén meg könnyes lett a szemem... Nagyon drukkolok. HOgy le tud-e mondani valaki egy babáról szerintem nem kitartás kérdése, inkább lelki alkaté.. de nagyon megértelek, baromi nehéz.

Kini írta...

Nagyon sajnálom, hogy ilyen komplikációkkal kellett megküzdened. Nekem 06.19-én volt laparoscopom, életem legpozitívabb műtős és kórházi élményem volt.
Nyomon fogom követni az írásid és drukkolok, hogy a sok fáradozásodnak meg legyen a gyümölcse!!!

Ezüstmackó írta...

Lányok, nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat!! :))